Az a bizonyos legjobb periódus a kilencvenes évek elején volt: 1991-ben felvett Bandwagonesque című második sorlemezük, melyet egy amerikai producer, a Sonic Youth baráti köréhez tartozó Don Fleming segédletével készítettek, a korszak egyik legjobb gitárpoplemeze volt, kellőképpen retrós (kábé úgy hangzott, mintha a Beatles a hetvenes években Amerikába helyezte volna át székhelyét), de közben modern torzítású (bizonyos dalokban már pontosan úgy szólt, mint három évvel később az Oasis, de a skót Travis is sokat köszönhet nekik). A Teenage Fanclub lehetett volna az angol Nirvana, de ezek a szolid és szelíd skót fickók egyáltalán nem voltak jók rocksztáralapanyagnak. A Bandwagonesque hangzását némileg megőrző 1993-as Thirteen után a '95-ös Grand Prix már a klasszicizálódás, letisztulás és ezzel együtt a lecsendesedés jeleit mutatta, s azóta a Teenage Fanclub megszűnt izgalmasnak lenni. Az elmúlt évben bezárt a lemezcégük, a Creation, de szerencséjükre a Sony, mely addig a Creation-előadók nemzetközi terjesztését intézte, megtartásra érdemesnek ítélte őket, így elkészülhetett ez az új album, melyen tanácstalanság (jellemző dalcímek: Irányításra van szükségem, Nem találom az utam haza, Zsákutca) és optimizmus váltakozik. A borítón már csak a három dalszerző-énekes - a gitáros Norman Blake és Raymond McGinley, illetve a basszista Gerald Love - látható (akik külön-külön írt dalaikkal szépen, testvériesen, demokratikusan követik egymást), ugyanis Paul Quinn dobos a felvételek után kilépett, újdonsült orgonistájukat, Finlay Macdonaldot pedig még nem számították be teljes jogú tagnak. A "B betűs hagyományokhoz" (Beatles, Beach Boys, Byrds, de legfőképpen Big Star) ragaszkodó dalok perfekten kidolgozottak, szépek, de már nincs meg bennük az a korai plusz, a fiatalos hozzáállás, az aktualitás. A legemlékezetesebb számot ezúttal is Norman Blake jegyzi: a Dumb Dumb Dumb jobb és bal csatornában váltakozó riffjei jelentik a lemez legjobb ötletét.

7/10

www.teenagefanclub.com