David Lynch filmrendező és Angelo Badalamenti zeneszerző már a Kék bársony című 1986-os filmjükhöz is vele rögzítették, külön neki írták az egyik betétdalt (Mysteries Of Love), majd a Twin Peaksszel egy időben egy komplett nagylemeznyi anyagot is komponáltak számára (a Floating Into The Night című 1990-es Julee Cruise-albumról származik az a három betétdal is, ami a Twin Peaks-lemezen hallható), sőt a dalok köré egy 50 perces performance-filmet is készítettek vele Ipari szimfónia, no. 1 címmel. Julee szerepelt és énekelt a Tűz, jöjj velem! alcímű 1992-es Twin Peaks mozifilmben is (a Questions In A World Of Blue című Badalamenti/Lynch-szerzeményt adta elő), majd ugyanebben az évben Barcelonában, az olimpiai játékok megnyitóján is ő énekelt a külön ez alkalomra rendelt Badalamenti-kompozícióban. Julee filmbetétdalai között említésre méltó A világ végéig című Wim Wenders-filmhez rögzített szám is (Summer Kisses, Winter Tears), de nevét például az első Sikoly filmzenelemezén is megtaláljuk (Julee Cruise with The Flow: Artificial World). Ez a klasszikus zenei képzettségű énekesnő, aki a Twin Peaks előtt már több zenekarral játszott, és musicalszínésznőként is dolgozott, 1992 táján egy időre a B-52's együttesbe került Cindy Wilson megüresedett helyére, és velük énekelt Bill Clinton beiktatási ünnepségén is.Ezek után igen meglepő, hogy Julee Cruise az utóbbi években az underground technoszíntéren kezdett új karriert. Több előadóval, DJ-vel vagy kollektívával (Biftek, An Pearle, DJ Silver stb.) készített közös felvételeket, legutóbb például a Hybrid nevű walesi társulat Wide Angle című breakbeates, trance-es albumán hallhattuk, illetve a Khan művésznevű DJ-producer 1-900-Get Khan című lemezén. Mind közül ez az utóbbi kollaboráció tűnik legszorosabbnak, ugyanis Julee és Khan, ez a török apától és finn anyától Németországban született, de ma már New Yorkban dolgozó fura figura (akinek polgári neve sem kevésbé bizarr: Can Oral) időközben egy komplett repertoárt komponáltak együtt, mellyel e pillanatban is turnéznak: a pultja mögött álló, de néha előmerészkedő és bizarr színpadi akciókba bocsátkozó Khan eklektikus elektronikus zenéjével Julee klasszikus varieté-énekesnői előadásmódja képez kontrasztot. December elején a franciaországi Rennes-ben léptek fel a bő két évtizedes múlttal rendelkező Transmusicales fesztiválon, ahol nagy sikerű koncertjük után Julee Cruise még egy rövidke beszélgetésre is kapható volt (melybe időnként Khan is bekapcsolódott).

- Mi történt veled a legutóbbi albumod, az 1993-as The Voice Of Love óta eltelt hét évben?
Julee Cruise: Ideggyógyintézetben voltam (elneveti magát). Nem is, csak vicceltem. Hogy mi történt? Dolgoztam, mint állat. A B-52's-ban énekeltem, turnéztam is velük évekig. Kötöttem egy kiadási szerződést a Warner Chapel céggel, olyan zenékre, amiket én akartam: elektronikus zenékre. Dalokat akartam csinálni elektronikus zenére, igazi dalokat, verzével és refrénnel, nem csak ilyen "I got the power!" típusú dance-dolgokat, ugye érted. Együtt dolgoztam több különböző együttessel, például a Hybriddel Angliában. Ők Moby előzenekara voltak, dolgoztunk is vele. A Hybrid-féle breakbeat talán már egy kicsit túl kemény is nekem, de a hangom jól megy az elektronikus zenéhez. Dolgoztam Dimitrivel is a Deee-Lite együttesből, és még egy csomó DJ-vel. Nem igazán vagyok technós, klubba járó figura, de amikor megismerkedtem Khannal... Khan hasonlít leginkább Davidhez, azok közül, akikkel valaha is találkoztam.
- Mármint David Lynch-hez?
JC: Aha. Khan olyasvalaki - és ezt most nem azért mondom, mert itt ül mellettem, és nem azért, mert a barátom -, akit művészileg megértek, aki művészileg megdob valami plusszal, megnevettet, érted, szinte betépek a vele való munkától.... Nos, így dióhéjban, ezzel foglalkoztam az elmúlt években. Meg néhány reklámmunkám is volt: a hangomat kölcsönöztem reklámokhoz. Meg két kutyám is van, és ők eléggé lefoglalnak (nevet).

- A mai koncert programját, a dalokat együtt írtátok Khannal?
JC: Igen, közös munka eredményei.
- Kiadjátok őket lemezen is?
JC: Igen, néhány már meg is jelent. De ilyesmiről igazából nem nagyon is beszélünk. Egyszerűen csak élvezzük a dalszerzést. Nagyon gyorsan megy nekünk.
- Mikor kezdődött a munkakapcsolatotok?
JC: Két éve. Amikor az első számát megmutatta, 15 perc alatt megírtam hozzá a szöveget meg az énekdallamot! Olyan volt, mint egy forgatókönyv, rögtön átláttam, megértettem, hogy mit jelent. Azt hiszem, Khannak vannak török, közel-keleti gyökerei a zenéjében. Átjön a poliritmiáján, néha nagyon összetettek a ritmusai, és az nagyon klassz.
Khan: Igen, de én próbálok ennek nem tudatában lenni. Nemrégiben készítettem egy számot Diamanda Galás görög énekesnővel az új albumomra, és ő rákezdte: "A törökök gyilkosok, ölték az örményeket, a görögöket....!" Én meg csak álltam ott meghunyászkodva. Ez volt az első alkalom, hogy valamennyire tudatára ébresztettek az efféle dolgoknak.... Julee, te ír származású vagy ugye?
JC: Igen, mindkét szülőm ír volt. Meg részeges. Én is vicces és nagyivó lettem.
- Zeneileg hatással volt rád az ír származásod?
JC: Gondolom, igen: az érzelgősség. Mármint nem úgy értem, inkább az érzelmes dalok. Viszont a szüleim bevándorlók voltak, és ők nem ír zenét akartak hallgatni, inkább big band típusú zenét, dzsesszt...
- Te és Khan hogyan találtatok egymásra? Ki keresett meg kit?
K: Julee-t egy New York-i barátomon, DJ Silveren keresztül ismertem meg: meglátogattam őket, mikor együtt dolgoztak. Akkor megmutattam Julee-nak néhány zenémet...
JC: ...és miután elment, rögtön megcsináltam, befejeztem egy dalt!
K: Aztán átjött hozzám, oda, ahol dolgozom. Általában otthon készítem a felvételeimet. Ez elég vicces: egy nagy szoba, a közepén egy mikrofon, az ablak túloldalán a C sugárút. Hallom New York City zaját...
JC: A szirénákat...
K: Van egy buszmegálló is a házam előtt, meg a megtermett Puerto Ricó-i családanyák is ott ordítoznak, rikácsolnak, a Body Dump című számunk például valami sorozatgyilkosról szól, és ahhoz tökéletes, ha felvétel közben odakint sikoltoznak az emberek... (nevetnek) Igazából ez mind ott van a felvételen, ha nem is lehet hallani. Én nem csukom be az ajtót csak azért, hogy tiszta felvételt kapjak! Ott dolgozom, ahol élek!
JC: A Floating Into The Night album felvétele Daviddel kilenc hónapig tartott: hangról hangra raktuk össze! Khannal viszont általában csak egyetlen felvétel kell: egy nekifutásra vesszük fel az éneket. Amikor előállok azzal, hogy "figyelj, ezt írtam", az egyetlen felvétel és kész.
- Kahn a színpadon is nagyon spontán, ráadásul igazi showman, mókamester.
JC: Ez a fő vonzereje számomra: a humora. Ez a zenéjébe is átmegy, olyan bizarr. Nagyon vicces, klassz dolgai vannak. Nem próbál vicces lenni, nem olyan, hogy "na, most megnevettetlek titeket". Ettől olyan kifinomult... Nagyon szeretem a zenéjét. Akkor is így lenne, ha nem is ismerném személyesen, mint ahogy elég nehéz is volt megismernem őt. Mivel ő német, én meg ír vagyok, nagyon különbözünk. De még nem voltunk barátok, amikor a rajongója lettem, nagy rajongója: mindent hallottam, amit csinált, folyton csak azt hallgatom.tovább az interjú folytatásához >>