Kezdjük azzal, hogy a világ legizgalmasabb gitárzenekaraként számon tartott együttes új lemezén a számok felében nem is hallunk gitárokat! De igazi kerek dalokat sem nagyon! Nem rock ez már, hanem posztrock, sok elektronikai hatással, szintetizátorokkal, effektekkel, groove-okkal, és gyakran Thom Yorke éneke sem igazi ének, inkább foszlányok sora, a második - címadó - dalban csak valami torzított morgás, de a Treefingers című ambientes hangzású számban még annyi sem.A zenei váltás drasztikus, hasonló az R.E.M. és a Blur legutóbbi pálfordulásához, de a Radiohead esetében markánsabb eredmény született, náluk nem merül fel a kifulladás gyanúja. Az album harmadik száma, a basszusgitárral és groove-os dobokkal indító, némileg DJ Shadow munkáit idéző The National Anthem végén például egy dzsesszes fúvósszekció tombol, mely az akusztikus gitáros, de vonósokkal is színezett How To Disappear Completelybe (az album egyetlen "hagyományos" dalába) is beszűrődik, az Idioteque programozott, absztrakt elektrós alapjai szokatlan feszültséget teremtenek, a záró Motion Picture Soundtrack pedig, melyet 1996-ban még gitárral játszottak, most harmóniumon és hárfán szólal meg. A 48 percben 10 számot tartalmazó album érzelmi ívét pedig szemléltessék az alábbi szövegfoszlányok: "tegnap citromot szopogatva ébredtem... nem vagyok itt, ez most meg sem történik... a nagy hal megeszi a kicsiket, én tényleg szeretnék segíteni neked... eltévedtem a tengeren, ne zavarj... először a nőket és a gyerekeket, túl sokat láttam, eleget láttam, jégkorszak jön, ez most tényleg az, tényleg megtörténik... viheted a bútorokat, hová parkoltál a kocsival?... vörösbor és altatók segítenek visszajutni a karjaid közé... a következő életben majd találkozunk." Nem egy kéjutazás, nem is lesz nagy siker - kísérleti lemez, de egy sikeres kísérleté.

8/10